| Már a 80-as évek végén felbukkant Jugoszláviában egy furcsa figura(IVICA ČULJAK), akinek
a koncertjei az önkínzásról híresültek el. Széttört egy sörösüverget a
saját fején, majd szétvágta a szilánkokkal a bõrét mellén, fején, majd
mással folytatta, amíg annyi vért nem veszített, hogy összeesett. Mindezt
hihetetlenül hangos és sötét zene mellett, melytõl megfagyott minden rendes
kis értelmiséginek a kaki a pócijában. A kínzás, önkínzás végtelennek tûnt:
a koncerteknek még a kezdetei megfoghatók voltak, de a végük a Sátán
végkimerülésével álltak be. Kínozta magát, s azt, aki nézte, hallgatta. A
"koncertek", melyek tulajdonképpen az állandóan megélt szenvedés szinpadon
kivetített fejezetei voltak, furcsa, pogány és egyben keresztény rítusok
voltak. Az ember, aki önmaga büntetéseként és egyben önkényeként Sátánnak
titulálja magát, s kínozza önmagát mintegy bünhõdve, végtelenül bünhõdve a
sötétségben, melybe magát bezárta, melybe õt a Teremtõ zárta, melybe a
Teremtõ valamennyiünket zárt. Mert mi egyéb az élet, mint felkészülés a
halálra, szenvedés, melybõl kilépni félünk ugyan, de vágyjuk a végtelen
megnyugvást.
Satan Panonski, a horvát puszták réme áhította a megnyugvást, hisz
mûvészete, nyelve, nem tudott már kommunikálni a világgal, s nem kapta meg
az Istentõl az áhított sikert. Ami neki ítéltetett, az a legbutább halál. A
jugoszláv háború kitörése után bevonult a Horvát Hadseregbe, s ott saját
társai lõtték agyon. Úgy, mint egy kutyát. Mintha semmi sem történt volna.
Mintha megmentették volna Horvátországot az Igaz Sátántól. Közben a Satan
igazából egy szomorú, merész és tehetséges õrült volt, akinek ámokfutás
volt élete egy olyan világban, amelyben a lehúzott redõnyök és csendes
kisvárosi-falusi utcák ablakai mögül az évszázadok õta változatlan
gyûlölködõ szempárok pásztászták és töltik be a teret ûrrel, unalommal,
kínnal.
Sátán mkegdicsõült, s páratlan zenéje mára már elérte az áhitott
népszerûséget.
Az õ számára, sajnos, túl késõn.Satan volt a jugoszláv háború elõfutára,
hírnöke, akinek szavára senki sem figyelt oda, akinek megjósolt és elõre
megszenvedett retteneteit senki nem hitte el. Ma már tudjuk, hogy igaza
volt, s ezátal szerepe túlnõ a zenei és mûvészeti kereteken, s történelmivé
emelkedik.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
